- Van, aki a mennybe és van, aki a pokolba kerül?

- Mi is a harmadik?

- Purgatórium.

- Purgatórium… a purgatórium ilyen köztes izé: nem voltál nagyon szar, de olyan hűdenagy ász se voltál. Mint a Tottenham. Te hiszel az ilyesmikben, Ken?

- A Tottenhamben?

Nagyjából 10 éve kísérti ez a párbeszéd a londoni együttest, annak ellenére, hogy mindez pusztán Martin McDonagh zseniális filmjében, az Erőszakikban hangzott el (továbbiakban szigorúan In Bruges). A popkulturális kikacsintás nem egy rivális drukker rendező szurkálódása, pusztán a 2008-ban (mikor a filmet forgatták) uralkodó állapotokat hivatott érzékeltetni. Akkoriban ugyanis a Spurs nem volt képes átlépni saját árnyékát, s megmaradt annak a néha-néha fellángoló gárdának, amely nem kifejezetten gyenge, de valamiért mégis képtelen sikert elérni. Vicces, de azóta sem jutott előrébb a Tottenham a trófeák számát illetően. McDonagh átka a film megjelenésekor lecsapott, s komolyan befékezte a Spurst, amely 2008-as Ligakupa-győzelme óta semmilyen komoly (már ha ez annak nevezhető) sikert nem tud felmutatni. Nyilván nem szabad komolyan venni az In Bruges-ben elhangzottakat. Az ír rendező egyébként bizonytalan volt a szkript megírásakor:

„Nos, azt kell mondjam, egyetértek az elhangzottakkal, de attól kezdve, hogy megírtam a jelenetet, folyamatosan aggódtam. Féltem, hogy a Tottenham tönkreteszi az egészet. Ez egy folyamatos probléma forrás az életemben. De azt gondolom, biztonságban vagyok – egy jó darabig” – nyilatkozta McDonagh 2018-ban, kissé szarkasztikusan.

Nagyot fordult a világ 2008 óta: a Spurs talán a legszebben és legmodernebben fejlődő angol csapattá lépett elő, köszönhetően Mauricio Pochettinónak, aki brutálisan megreformálta azt a csapatot, amely korábban a nagyoknak árusította ki (borsos áron) legjobbjait. Ma már ez nehezen lenne elmondható, hiszen míg 2008-ban Dimitar Berbatov, majd később Luka Modric is magasabb szintre szeretett volna lépni, addig manapság Harry Kane hosszú évekre kötelezi el magát a Sarkantyúsoknál. Kifejezetten szemrevaló a Spurs keretének összetétele, hiszen a minden hájjal megkent öreg rókák mellé idomulnak a fiatalabb generációt képviselő újhullámos angolok, amilyen Alli, Dier, Trippier, Rose vagy Kane. S ne felejtkezzünk meg Christian Eriksenről, aki Modric óta az első olyan játékos a csapatban, akinek szenzációs érzéke van a játék irányításához, ebben talán az egyik legjobb egész Angliában - David Silva után. Financiális szempontból aligha vannak gondok a Spursnél: épül az új stadion, Daniel Levy keményen kézben tartja a transzferek működését, s igazából lehetne nagy neveket igazolni, brutál sok pénzért, de minek? Pochettino kerete nem szorul rá egy 60 milliós sztárigazolásra, amíg minden posztra van kettő olyan játékosa, aki tulajdonképpen kezdő is lehetne. De tényleg, a védelem összetétele remek (Alderweireld, Vertonghen, Sánchez, Dier); a szélsővédőket tekintve el van eresztve a Spurs (Aurier, Trippier, Rose, Walker-Pieters, Ben Davies); a középpályán szerintem hibátlan és színes a felhozatal (Wanyama, Sissoko, Alli, Dembélé, Eriksen, Winks); a széleken messze az elitbe tartozik a csapat (Son, Lucas, Lamela, N’Koudou); a csatársort pedig felesleges emlegetni a kapitányi karszalaggal rohamozó Kane-nel.

De hol marad a siker? Az a siker, amely nem a rendszerszintű újraindítást teszi az első helyre (melyben tényleg páratlan a Tottenham, holtversenyben a City-vel). Ha minden adott a trófeák megszerzésére, mi hiányzik? Talán semmi. Tényleg csak Poch rutintalanságára lehet ráfogni a dolgokat, legalábbis a kiélezett helyzetekben, melyben azért nem sokszor fordult meg a Spurs argentin mestere. A csapat rutinja megfelelő, ahogyan azt már fentebb is taglaltam, ez nem kellene, hogy visszafogja a londoniakat. Tisztában vagyok vele, hogy iszonyatosan vonzó az egész Tottenham, hamar bele lehet szeretni a Poch által újragondolt filozófiába, főleg az angoloknak, s tényleg élvezet a meccseiket figyelni. Azt teszik, amit egy modern csapatnak tennie kell, mindenféle kifogás nélkül. Azt lehet mondani: lassan, de biztosan építkeznek, s most már azért egyre közelebb vagyunk ahhoz a ponthoz, mikor mindez egy komolyabb trófea elnyerésében fog testet ölteni.

A siker nyilván több oldalról megközelíthető: az egyik mindenképp a vonzó identitás, amely apropóján hamar szerelembe lehet esni a Spursszel – ugyanakkor ott van az a fajta siker, amely mindegy, hogy egy Community Shield „trófeában” vagy Ligakupa-serlegben mérhető, de legalább megfogható, magasba emelhető, bemutatható. Azt gondolom, a jelenlegi Tottenhamnek mindegy lenne, mit nyer ebben az évben, mert ez a csapat egyszerűen már megérdemelné azt, hogy valami magasabb szintű ünneplésre késztesse a szurkolóit. Óriási dolog ennyire meghatározó alakulattá válni ebben a PL-mezőnyben (főleg a honnan hová érkezést tekintve), de valahol tényleg igaz az, amit McDonagh leírt: a „hűdenagyász” jelző mennyire illeti meg a Spurst, ha tulajdonképpen a topcsapatok sikerességének mércéjét jelentő trófeák továbbra sem kerülnek bele a klub vitrinjébe?

A siker definíciója ellenben tényleg igazolja a Tottenham jelenlegi állapotát: olyan helyzet, amelyre egy terv segítségével törekedtünk, s kedvező végeredményt foglal magába. Ebben a megközelítésben valóban sikeres csapat a Spurs, de ha megkérdeznénk Sir Alex Fergusont, Pep Guardiolát vagy Jüpp Heynckest a „klubszinten elért sikeresség” témáját illetően, gyanítom, nem azt mondanák, hogy „szép foci + szerethető filozófia”.

Ezek mind nagyon fontosak, de az igazi szintlépéshez most már trófea kell.

És Te? Te hiszel a Tottenhamben?