Szokás megjegyezni a mai puhányabb, könnyen földre kerülő játékosok láttán, vajon miként reagálnának akkor, ha valaki tényleg elküldené őket melegebb éghajlatra – akár egy brutál szereléssel, akár úgy, hogy az illető leüvölti a hajat a másik fejéről. S néha bizony akkor is jól jönne egy-egy ilyen karakter, ha lézengést, még inkább lazazást vélnénk felfedezni a képernyőn keresztül némely játékosnál. Van az edző, aki a pálya mellett helyre tesz, s van Roy Keane, aki pedig kórházba. Hiányzik ő?

Nem tagadom, ha az Arsenal – Chelsea rangadón (2-2) nem látom az Eden Hazard által kiharcolt büntetőt, lehet eszembe sem jutott volna klaviatúrát ragadni a témában. Tulajdonképpen a tizenegyes jogosságát nem is lehetett vitatni, pusztán a belga szélsőről ugrott be, hányszor játszotta már el a nagyhalált szigetországi karrierje során. Kedvencem – Hazard-tól függetlenül -, mikor a játékos úgy dobja fel magát, s hempereg aztán szörnyülködve, hogy a visszajátszások alapján tisztán látható: igazából hozzá sem értek. Ez hozzátartozik napjaink futballjához, talán régen is hozzátartozott, nem állítom az ellenkezőjét. De mindenesetre kevésbé emlékszem arra, hogy 15-20 évvel ezelőtt ennyit fetrengtek volna a játékosok. Keményebbek voltak? Nem féltették magukat? Férfiasabb volt ez a sport? Utóbbira lehet nagyobb összeget tennék, bár azt nem ildomos elhallgatni: felgyorsult annyira a foci, hogy sokszor tényleg keményebbnek hatnak azok a belépők, mikor Gareth Bale 30 km/h-ás robogását páros lábbal állítják meg. Nem is a csonttörést hiányolja az ember, hanem azt a jó értelemben vett keménységet, karakteres kiállást, amely után tudna különbséget tenni egy-két Oscar-díjas a valódi becsúszás okozta „sokk”, s az erőszakosságot nélkülöző mozdulat utáni színpadias hempergés között. Aki látta Sergio Busquets tenyérbe vetett arcát, majd onnan való kikukucskálását, nyilván érzi, miről beszélek. Persze létezik már utólagos eltiltás a szimulálás után, s az aljas megoldások sem maradnak megtorlatlanok – hála a technikának. De hányszor mondjuk azt bizonyos meccsek közben: „ha bezzeg a pályán lenne egy Essien/Roy Keane/Makélélé/Vieira/Gattuso...”

Hol vannak már a régi nagyok? Vannak persze a fiatalabb generációkból is kemény gyerekek, mint Vidal vagy Nainggolan, akiket szeretünk is tajparasztozni, de maximum hitvány másolatai a valódi nagyfiúknak, az igazi fenegyerekeknek. Csupán műanyag bohócok, akiket Keane vagy Vieira megevett volna reggelire. S hogy miért hiánycikk egy ilyen ember? Egyáltalán miként mondhatom azt, hogy hiányzik efféle arc a pályáról? Bizonyos értelemben nagyon is kell egy fejmosó mindegyik gyepre. Én még abból a generációból származom, aki hisz abban, hogy egy meccs hevében jót tehet a csapatnak az, ha egy karakteresebb játékos – akár kapitányként, akár nem – összerántja a lagymatag teljesítményt nyújtó többséget. Tulajdonképpen nem is mondtam teljesen igazat, mikor Hazard-ra vetítettem a pötyögés beindítását. Hónapok óta az jár a fejemben (s szerintem nem is vagyok ezzel egyedül), hogy mikor teszi már helyre valaki Marcus Rashfordot? Az újdonsült laza fiút, a „nagy” cselgépet, a magát CR-nek képzelő angol titánt? A Manchester United 19-esével nagyon elszaladt a ló: rémes formában van, s olyan attitűdöket vett fel, amelyek eddig nem jellemezték, sőt inkább azt vélték láttatni a nagytöbbséggel, hogy Rashford intelligens fiatalember, aki az egyénieskedést soha nem fogja előtérbe helyezni. Mindegy is, ráférne a fejmosás meccsek közben is, s talán a United sem ott járna, ahol. Mindezek mellett felháborodást kelt bennem utólag az az emlékkép, ahogy a Stamford Bridge-et elhagyva, a United játékosai egy baromi nagy zakó után (4-0, ugye) nevetgélve pacsizgattak az ellenféllel. Nem fület-farkat behúzva kell lefutni a gyepről, de a szurkoló elvár némi parázs hangulatot, ha már „rangadó”-ként titulálja mindenki két nagyobb alakulat összecsapását. Nyilván a rangadó fogalma is változott az idők során, régen elképzelhetetlen volt egy Chelsea – Manchester City összecsapást tömegeket megmozgató viadalként aposztrofálni, ma már a Premier League legnagyobb csapatai közt tartják őket számon – mégis, inkább szórakoztatás ma már egy ilyen mérkőzés, mint igazi indulatokat gerjesztő, évekre visszanyúló, játékos és játékos közt egyaránt hosszasan felépülő ütközet. Emiatt azonban kár is keseregni, felróni sem igazán lehet, de igencsak elkeserítő számomra, hogy egy Manchester United – Arsenal, egy El Clásico vagy Milan – Inter meccs presztízsben egyre kevesebbet jelent az aktuális játékosoknak. Becsúszik egy vereség? Kit érdekel, a pénzt attól még felveszi a hét levégén.

Na, ezért hiányoznak a Roy Keane-ek.

Mindezek után felcsaptam az ír második önéletrajzi könyvét kvázi feltöltődés gyanánt, mert az egyik legnagyobb port kavaró eset az 1990-es, 2000-es évek Premier League-jéből eredeztethető, s kihez máshoz kapcsolódna, mint a Manchester United legendásan karakteres középpályásához. A Roy Keane – Alf-Inge Haaland sztori megkerülhetetlen, s egyúttal magyarázatot ad a futballhoz szükséges keménységre, majdhogynem olyan „törvényeket” ismertet, amelyek néhány Scorsese-filmből is ismerősen csenghetnének. Keane mindig is hírhedt volt pályán mutatott kőkemény stílusáról, olykor brutális szereléseiről, s nem utolsó sorban arról, mennyire fel tudta rázni 90 perc alatt társait, ha azok nem fociztak elég jól. Bele lehet gondolni, milyen lehetett az, mikor Sir Alex Ferguson a pálya szélén, az ír csapatkapitány pedig a pályán szórja az igét a többieknek. Nem véletlenül volt irgalmatlanul sikeres akkortájt a United. Sir Alex intelligens emberként jellemezte Keanót, akivel mindenről el lehetett beszélgetni, persze csak akkor, ha az ír olyan hangulatban volt. Mindemellett profizmusa, klub iránti elkötelezettsége példaértékű volt. A legendás skót menedzser sokat köszönhetett Keane-nek:

„Ha Roy Keane úgy gondolta, hogy valaki nem igyekszik eléggé, azonnal nekiesett. Sok játékos nézett szembe a haragjával, amikor elkövette ezt a bűnt, és nem volt hová elbújni előle. Én sosem éreztem úgy, hogy ez jellemhiba lenne. Az én időmben mindvégig segítettek az ilyen erős személyiségek a csapat tevékenységének alakításában. Bryan Robson, Steve Bruce, Eric Cantona mind kikényszerítette a menedzser és a klub akaratát. Rámenős játékos volt, ugyanakkor finom ösztöne volt a focihoz és a taktikához. Neki volt a legtöbb szava az öltözőben, amikor együtt dolgoztunk. Sok terhet levett a vállamról, és biztosította, hogy az öltözőben mindig magas szinten maradjon a motiváltság. Egy menedzser sohasem mondhat le az effajta segítségről.”- Sir Alex Ferguson

Haalend egyike volt azon kevés norvég játékosoknak, akik eljutottak az angol bajnokságig, s bár maga Alfie sem okozott játékával túl sok feladatot a történelem könyvek íróinak, mégis élénken fog mindenki emlékezni arra a bizonyos manchesteri derbire. Mielőtt Keane-t persze keresztre feszítenénk, volt annak a horrorisztikus belépőnek egy előzménye: egy 1997-es Leeds – Manchester United rangadón (mikor még Haalend a Leeds játékosa volt), Keane egy óvatlan belépővel csúnyán felbőszítette a norvégot. Eztán az északi nem is volt rest, egy az egyben szétroncsolta az ír lábát, majd miután az földre rogyott, s a fejét fogva a gyepen feküdt, Haalend neki is rontott, mivel azt gondolta, Keane szimulál. Azonban színjátékról szó sem volt: a United 16-os számú középpályásának keresztszalagja elszakadt, s majdhogynem egy évig a partvonalon kívül rekedt - és bár lehetett tudni, Roy Keane nem az a szimulálós fajta, Haalend szerelés utáni reakciója megalapozott egy hosszú évekig tartó szembenállást kettejük között. Teltek az évek, s Haalend pedig már City-játékosaként újfent találkozott Keane-nel (több meccset is játszottak egymás ellen ezt megelőzően). Azon a derbin következett be az, ami alapjában felforgatta Keane megítélését pályafutása hátralévő részére: nincs is mit szépíteni, az ír kegyetlen revansot vett ellenfelén, hiszen úgy felrúgta azt, hogy Haalend pályafutása – saját elmondása szerint - ettől ért véget (ezt persze később visszavonta). Mindenesetre az eset mindenkit sokkolt, nem kis visszhangot okozva, még inkább felperzselte a két manchesteri csapat rivalizálását.

Keane a könyvében így emlékszik vissza:

„Igen, azt akartam, hogy fájjon neki. Oda akartam állni fölé azt mondani: nesze, edd meg, amit főztél, nem fogom megbánni ezt. De nem akartam, hogy megsérüljön. Csak úgy megtörtént, kész, ilyen a futball. A kutya kutyát eszik. Sok játékost megrúgtam, tudom mi a különbség aközött, ha valakit megrúgsz a fájdalom érzése miatt vagy szimplán lesérítesz. Egyáltalán nem akartam, hogy Haalend megsérüljön. Ha sportolsz, pontosan tudod, mi a módja annak, hogy leséríts valakit. Az ominózus Leeds-meccs és a derbi közt sok meccset játszottam Haalend ellen. Ha tényleg bosszút forraltam volna, miért vártam ennyit erre a pillanatra? Lett volna elég lehetőségem. Hogy azon gondolkodtam volna éveken keresztül: ’el foglak kapni, el foglak kapni’ – nem igaz. Igen, ott volt valahol a gondolat a fejemben ezzel kapcsolatban, dehát annyian voltak még ott: Patrick Vieria, Alan Shearer stb. Ha lehetőségem van rá, hogy odabasszak, akkor én oda fogok” – írja Keane.

Az ír még azt is megjegyzi, csalódott a legtöbb City-játékosban, ugyanis nem keltek Haalend védelmére. Szerinte ha valaki ilyet tenne egy United-játékossal, ő egyből odaugrana. Keano úgy véli, a norvégot a csapattársai is „egy pöcsnek” tartották. S hogy a történetnek érdemi tanulsága van-e, azt minden bizonnyal felesleges kutatni, hiszen két ember csatározása ért véget ekkor – valahogy. Nem a legelengásabb módon, de gladiátorharcban. Ez pedig vélhetően ismeretlen azoknak a szurkolóknak, akik 10 éve – vagy mostanság - csöppentek bele a Premier League világába. Ők nem érthetik, mi hiányozhat az embernek ezen. Ma azt mondanák egyesek Keane viselkedésére, hogy bullying, az írt pedig elküldenék a csapat sportpszichológusához. De azok az idők mások voltak: néha már akkor éreztük a pezsgést magunkban, mikor az öltőzőfolyosón egymásnak esett egy-két játékos. Ilyen ma már szinte elképzelhetetlen, s valahol rendjén is van ez így. A Roy Keane-féle figurákat igazából sehol nem szeretik, mi sem szerettük/szeretjük az ilyen óvodástársakat, iskolatársakat, s főleg nem az ilyen főnököket, de a futballpálya más színtér - más hadszíntér. Ezzel pedig nem a múltat akarom visszasírni, akár egy zsémbes öregúr, de bizony vannak olyan aspektusok, amelyek hiányoznak a mai fociból.

Roy Keane futballista karrierjét tekintve még érdekesebb, hogy mennyire rossz menedzser lett belőle. Azt gondolná az ember, hogy „ez a fickó tudja milyen a jó mentalitás, gatyába ráz mindenkit”. Ez így is van minden bizonnyal, de a menedzseri feladatokhoz empátia is kell, de nyilván nem annyi, mint amit néhány játékos kikövetel magának manapság. Gary Neville-nek sem ment a kiabálás Valenciában, ám a higgadt természetű Zidane csodát csinált Madridban, ahogy a szintén nem hidegvérű Gennaro Gattuso is eljutott a Milan kispadjáig - kissé alakítva természetén.

De az olyan gladiátorokat, mint Keane is, nem azért szeretjük, mert a visszavonulásuk után bizonyítanak (vagy épp nem) a pálya szélén. Ki a fenét érdekel ez? A lényeg a múltban van, valahol az Emirates folyosóján, szóval „I'll See You Out There!”.