Azok után, hogy a Chelsea-t az idei nyáron állítólag Alex Sandro, Leonardo Bonucci, Romelu Lukaku, Fernando Llorrente, Alex Oxlade-Chamberlain és Ross Barkley is kikosarazta, ne menjünk el amellett sem, hogy végül beszákolták azt a Danny Drinkwatert a Leicester City-től, aki valamilyen romantikus módon képes visszaidézni azt a miliőt, amit a Premier League jelentett – nagyjából 10-15 évvel ezelőtt.

De hogy mire is gondolok pontosan? Drinkwater története – mondjuk úgy – meseszerű. A Manchester United akadémiáján pallérozódott 9 éves kora óta, nagy idolja volt Paul Scholes, az ő mozdulatait leste minduntalan, s valamilyen formában ez meg is mutatkozott a United ificsapatának meccsein: az ifjú Danny úgy adta a 30-40- néha 50 méteres zsugákat, hogy öröm volt nézni. Bejárta a pálya egész területét, ügyesen, ésszel forgatta a labdát egyik pontról a másikra - s ha alkalomadtán Sir Alex Ferguson is tiszteletét tette az ifik meccsein, látható örömmel és persze tapssal konstatálta Drinkwater ígéretes megmozdulásait. Aztán, ahogy az lenni szokott, az áttörés sosem jött el az angoltól. Több év kölcsönjáték után (Huddersfield Town, Cardiff City, Watford, Barnsley) mégsem kapott lehetőséget a bizonyításra, holott a manchesteri középpályás-gondok nem valami láthatatlan entitás módjára néha-néha mutatták csak meg magukat. Sir Alex utolsó szezonjaiban számtalanszor téma volt a sajtótájékoztatókon, hogy mikor robbanhatnak be az új ’92-esek (ugye az 1992-es akadémiai generáció, amely „kitermelte” magából David Beckhamet, Gary Neville-t, Phil Neville-t, Ryan Giggset, Paul Scholes-t és persze Nicky Buttot). Drinkwater bőszen kopogtatott is a Főnök ajtaján, s egy meccs erejéig oda is férkőzött a Premier League-ben való debütálás küszöbéhez, de ez sosem adatott meg számára a Manchester Unitedben. Megmondom őszintén, én nem hibáztatom ezért Fergusont, Drinkwater mellett sok olyan tehetsége volt a Unitednek, akik kvalitásaik ellenére nem voltak képesek betörni a csapatba (pl. Ryan Tunnicliffe, Magnus Eikrem, Matty James, Ravel Morrison), hiszen a folyamatos sikerhajszolás már nem engedte azt meg, hogy újfent teljes bizalmat kaphasson féltucat ifijátékos. Ez már nem az a világ, valószínűleg a ’92-esek sem robbanának be úgy 2017-ben, mint közel 25 évvel ezelőtt.

A legjobb dolog, amit Drinkwater tehetett akkoriban, az a kemény munka és a bizakodás volt. Ám, az álmok hamar szertefoszlottak: ki nem mondott összegért cserébe a másodosztályban tengődő Leicester City játékosa lett, 2016-ban a múltról így nyilatkoztt a Daily Mailnek: 

„Amikor meghallottam, hogy elfogadták a Leicester ajánlatát, tudtam, hogy mindennek vége. Alighogy, új szerződést írtam alá a Uniteddel, egy héttel később jött a Leicester. Az akkor kölcsön-klubom, a Barnsley vezetősége közölte velem: megtörtént az üzlet. 13 évig voltam a Unitednél, de egy napra sem térnék vissza. Kezdetben nagyon fájt, de nem úgy tekintettem a dologra, mintha sok osztállyal lentebb kerültem volna: a Leicester a Championship közepén volt, ígéretes pozícióban, ambiciózus menedzserrel és csapattal. Mindig is a Unitedért szorítottam, de van egy részem, ami bizonyítani akar valamit onnantól fogva: azt szeretném, ha Manchesterben legalább egy ember azt mondaná, ’nem kellett volna eladnunk őt’. Ez számítana valamelyest.”

Nem kellett sok idő Danny-nek, már rögtön a második szezonjában alapemberévé vált a Leicesternek: közel 46 mérkőzésen lépett pályára, a 2013/14-es szezonban pedig beválasztották az Év Csapatába a Championshipben. Sőt, klubjában az Év Játékosa lett, s még a szezon legszebb gólja mellett is Drinkwater neve díszelgett. Ez nem is volt annyira meglepő, hiszen a Leicester megnyerte a másodosztályt, ebben pedig óriási szerepe volt az egykori United-nevelésnek. Azt pedig már mindenki tudja valószínűleg, hogy mi történt a 2015/16-os szezonban: a Leicester City alapembereként elhódította csapatával a Premier League-trófeát, ami a futball történetének egyik legnagyobb csodájaként íródott bele a történelem könyvekbe. Ehhez szükség volt persze Drinkwater elképesztően érett középpályás-játékára: brutális teljesítményeket hozott le középen meccsről meccsre N’Golo Kantéval karöltve, kevés szilárdabb középpálya volt akkor a világ futballjában. Kanté és Drinkwater tökéletesen szűrtek a védelem előtt, a gyilkos leicesteri kontrák Mahrezzel és Vardy-val az élen pedig igencsak eredményesnek bizonyultak. Abban már nem vagyok biztos, hogy a csapat magjának egyben tartásával újfent sikerült volna akár az első 4 együttes közé bejutnia Ranieri csapatának, de ez tulajdonképpen nem lényeges.

Most, hogy a Chelsea-nél újfent összeáll majd a Drinkwater-Kanté páros (kérdés, hogy ez lesz-e az alap, vagy kiegészítő embernek érkezik Danny?), az kétségtelenül ígéretesnek hangzik, de a Kékek azon túl, hogy egy jól működő párost ismételten „összehozhatnak”, jóval többet nyertek. Drinkwater ugyanis mentalitásban még az angol foci egyik őskövületének számít (noha, 27 éves mindössze): ő még tudja, mi az, hogy kemény munka. Végigjárta azt a ranglétrát, ami egy nagycsapat ajtajáig vezet, s átélte azt a csalódást is, amikor az emberre nincs szükség szeretett klubjánál. Megjárta a Championship legmélyebb bugyrait az Elland Roadon át a Loftus Roadon keresztül, egészen a Craven Cottage-ig bezárólag. Debütált a PL-ben, meg is nyerte azt, s azt is átélte, milyen az, ha körülötte szépen és lassan összeomlik minden, majd az egykori sikerből pusztán egy medál marad a szobájának a falán. Nem hibáztatom azokat a Chelsea-szurkolókat, akik szkeptikusak Drinkwatert illetően, hiszen nyilván lehetett volna találni jobb, komplexebb középpályásokat is egy bajnokaspiráns alakulatba. Ami viszont különös nevű kollégánk mellett szól, az statisztikákban csak átvitt értelemben mérhető: a bajnok Chelsea szerzett egy bajnok mentalitással rendelkező, ízig-vérig angolt futballistát, aki soha nem fog ’lézengeni’, lazsálni a pályán (s persze azt is csak hallkan jegyzem meg, hogy a Kékeknek szükségük volt egy-két angolra, vélhetően ezért üldözték Oxlade-Chamberlaint is). Ugyanis tudja, hogy mit jelent az adódó lehetőség, mit jelent egy igazán nagy klub belé vetett bizalma. Ő nem a pénzért választotta ezt a hivatást, nem azért hagyta el a Leicestert sem, mert a Chelsea zsíros szerződést tett az orra alá. Drinkwatert továbbra is a kihívás, a fejlődésbe vetett mérhetetlen vágy hajtja.

Nem kívánom véka alá rejteni: rajongok Drinkwaterért. Ugyanakkor nem a játéka, hanem sokkal inkább a mentalitása miatt. Emlékszem, ahogy látszólag megszeppent tinédzserként mozgott az Manchester United ificsapatában. Éreztem, hogy valahol mélyen Paul Scholes labdáit látom viszont benne, s azt is látni akartam, ahogy egy igazán nagy csapatban végre megadatik számára az a bizalom, ami a pályafutása egy részében messziről elkerülte. Az Angol Válogatottban már bemutatkozhatott, de topcsapatban most fog először. S ha az a mentalitás jellemzi majd, mint ami eddig is, úgy cseppet sem féltem ettől az óriási feladattól. Mi több, egészen biztos vagyok abban is, hogy nem pusztán egy United-szurkoló mondta már a "felnőtt" Drinkwatert látva: "nem kellett volna eladnunk őt".