A Real Madrid csapatkapitánya kétségtelenül a világ legjobb belső védője – lassan 32 évesen is. Ehhez persze hozzájárul a tény, miszerint Zidane alakulata meg kétségtelenül a világ legjobb csapata. Ilyen feltételek mellett Ramos statisztikái nem is lesznek meglepőek, de vajon meddig képes ezt a formát tartani a spanyol bekk? Paolo Maldininek, Rio Ferdinandnak és John Terry-nek harmincas éveik közepéig sikerült, vajon Ramos is ilyen illusztris társaság tagja lesz? Vagy valaki seperc alatt elfeledteti majd velünk, hogy az „öreg” Sergio mennyire jó volt az elmúlt szezonokban?

Előre le kívánom szögezni: nem rajongok Ramosért. Nem kedvelem, mert a pályán alattomos, sunyi, kapitányhoz méltatlan cselekedetek jellemzik túlzottan sokszor, s nem riad meg attól sem, hogy 90 percre a Stoke City kezdő tizenegyébe képzelje magát, s addig aprítsa az ellenfelet, míg az aktuális sporttárs a 70. minutum környékén meg nem unja azt. Emellett azt is tudom, hogy a mentalitásáért csakis a madridi akadémia okolható, akik a győzni akarás legőszintébb vágyával ismertetik meg a gyermekeket, s verik a fejükbe egy életre: nem adhatják lejjebb a legmagasabb szintről, s soha nem lankadhat a győzelmi vágy bennük. Mindemellett – kvázi gyors verdiktet vonva – egy igazán remek belső védő képes sallangmentesen (közhelyszótár bezárva), elegánsan, előrelátóan, mégis kőkeményen tenni a dolgát. Az ilyen bekkek prototípusa volt Rio Ferdinand, a Manchester United egykori legendás ötöse, aki a 2000-es években gyakorlatilag megelőzte a korát, annyira modern „eszközöket” vetett be védőmunka címszó alatt.

Sergio Ramos ugyanakkor szintúgy mindenben kiváló: tökéletesen passzol, remek ütemben ugrik fel, hogy minden fejpárbajt képes legyen megnyerni, s úgy vezeti a labdát, ahogyan azt egy volt jobbhátvédnek illő is. Ő a remek példája annak, hogy miként válhat valaki remek jobboldali védőből még jobb középhátvéddé (na meg persze Jerome Boateng). Ramos persze nem az a finomkodós fajta, becsúszásokban nem az igazi, de ilyesmire nincs is sokszor szüksége, mivel:

1, a Real Madrid tökéletesen megszervezett védekezése egész egyszerűen ritkán igényli, hogy Ramos túlzott vehemenciával lépjen közbe (értsd, csússzon be a kelleténél keményebben, kvázi vészmegoldásként).

2, a madridi „ősküvölet” kiválóan olvassa a játékot, s idejekorán lekapcsolja a támadásokat, a tökéletes passzsáv-zárás igazi Ramos-specialitásnak minősül, hogy aztán lendületből addig vigye előre a labdát, míg meg nem tudja játszani valamelyik támadót, esetleg míg faultolják őt, így csírájában elfojtva az ellenfél labdatartását.

A 2016/17-es szezon ismételten a Real Madridról, Zidane-ról és Ronaldoról szólt, Ramos pedig a háttérben dolgozva, 28 bajnoki meccsen egészen remek statisztikákat volt képes felmutatni:

• azt mindenki tudja róla, hogy gólerős, fejjel talán a világ legveszélyesebb védője, így nem is volt meglepő a 7 találata.
• közel 90%-kal passzol, ami a legjobb védők ismérve, s talán a legjobb dolog, ami egy kapussal történhet, ha ennyire labdabiztos bekkek sorakoznak előtte.
• tökéletes hosszú indítások: a lábbal kiváló Ramos képes a 40-50 méteres indításokra, amelyek aranyat érnek a madridi kontráknál, főleg ha elöl Bale vagy Asensio várják a labdákat.

Azt csak hallkan illik megjegyezni, hogy Nacho statisztikái nem sokban térnek el, talán az ellenfél kapujára nem annyira veszélyes a másik madridi védő. Varane-t tekintve viszont talán három dologban jobb Ramos: a meccsek számában, a stabilitásban, a strapabírásban. Ezek nagyjából átfedésben vannak egymással, azonban látni kell: a francia nagyon nagy fejlődésen ment keresztül Zinedine Zidane kezei között, s 1-2 éven belül akár át is veheti majd Sergio Ramos helyét a védelem tengelyében – mint főnök, s persze ha elkerülik a sérülések. Nem gondolnám, hogy a statisztikákat látva Sergio Ramos lenne mindennek az origója, sőt, egyáltalán nincs így: kezdve azzal a ténnyel, hogy a spanyol még mindig meggondolatlan, sokat szabálytalankodik lapot érően, emiatt a nagy meccseken továbbra is ott van benne a piros lap lehetősége – sokszor pusztán a közjáték miatt, amit talán csak ő érez szükségesnek és szórakoztatónak. A világ futballjában, de legalábbis az európai bajnokságokban találni olyan nagy rutinnal rendelkező középső védőket, akik közel azonos szinten vannak Ramosszal, s hamarosan jobbá is válhatnak. De kik is ők?

1, Eric Bailly (Manchester United): a 23 éves elefántcsontparti játékos lényegében a semmiből került elő a tavalyi évben, hála José Mourinhónak. A portugál nagyszerű érzékkel tett le 30 milliót Bailly-ért a Villarealnak, s a csiszolatlan gyémánt egy csapásra a világ legjobb belső védői közé emelkedett. A United hármasának végtelen higgadtsága valami egészen elképesztő, képes a legszorítottabb szituációkban is bevetni egy lövőcselt, amely higgadtság Ferdinand után nem ismeretlen fegyver az Old Traffordon. Emellett remekül szerel, gyors a reakcióideje, s amolyan ’labdajárató védőként’ támadásban is remekül használható.

2, Virgil van Dijk (Southampton): különös, de a Premier League egyik legjobb védője úgy tűnik, maradni fog idén a Szenteknél, átigazolási kálváriája nem fog happy enddel zárulni (a holland számára biztosan nem), pedig tökéletes lenne bármely nagycsapat kezdő tizenegyébe. Van Dijk elképesztő mennyiségben blokkolja a labdákat, magasságának köszönhetően a párbajokat nagy százalékban megnyeri, gólerőssége pedig már Celtices korszakában is szembetűnő volt. Itt korábban már írtam róla hosszabban is.

3, Niklas Süle (Bayern München): abban, hogy a Bayern igazol egy tehetséget, semmi meglepő dolog nincs. Sülével igen komoly fogást ejtettek meg a bajorok, kétségtelenül megszerezték a Bundesliga legígéretesebb hátvédjét: szilárd testfelépítése ellenére a labdát ügyesen tudja megjátszani, cselezésben sem rossz, jól zárja a passzsávokat, ám rettentően lassú, amivel lesznek gondjai a jövőben. Azonban relatíve gyorsabb sebesség nélkül is lehet valaki istentelenül jó védő, valószínűleg ezt a mondatomat Andrea Barzagli lájkolná, ha tehetné.

Amit én látok, hogy 2017-ben, Sergio Ramos talán azért is tudja a legjobb belső védő címet minduntalan magáénak tudni, mivel nincs alternatíva, nincs konkurencia a „piacon”. Talán beszédes, hogy a világ vélhetően három legjobb belső védője jobbhátvédként kezdte karrierjét, s olyan posztra váltottak, ahol sokkalta inkább kijött a klasszis belőlük (Boateng, Ramos, Alderweireld). Vannak persze rendkívül tehetséges bekkek, ahogyan azt a fenti három példa is illusztrálja, s vannak olyanok, akik annak ellenére, hogy aktuális csapataikban képesek tökéletes teljesítményekre, nem fognak szintet már lépni, inkább lefelé vezet az útjuk (Gerard Piqué, Chris Smalling, Thiago Silva, Mats Hummels, David Luiz). S akkor itt vannak még az újhullámosok is: Samuel Umtiti, Devinson Sanchez, José Gímenez, de nagy jóindulattal talán még John Stones-t és Michael Keane-t is ide vehetjük. A jelenlegi középhátvéd-felhozatalban pedig lényegében nincs átmenet – vagy csak nagyon korlátozott számban és minőségben -, így Sergio Ramos kimagaslik a tömegből, mivel a mostani, korszakos Real Madrid egyik legnagyobb vezéralakja, emellett hosszú évek óta tart egy átlagnál magasabb szintet (amit fog is még legalább három évig, főleg, ha búcsúzuk a válogatottól). S abban, hogy ő ennyire jó, mekkora szerepe van a külső körülményeknek vagy a Real csapatként való működésének, az egy egészen különös és egyben költői kérdés.