Nehezen hiszem el, hogy Vincenzo Montellának nem kell magyarázkodnia az AC Milan katasztrofális bajnoki szereplése miatt. Mert bizony akárhogy szépíteném, ennyi elköltött euró után azért mást várna az ember. 7 ligameccsen 10 lőtt és 10 kapott gól. Ez lenne a Berlusconi éra utáni felemelkedés? Sokkal inkább lejtmenetben vannak a vörös-feketék – egy fék nélküli Rolls-Royce-ban.

Mi tagadás, kedvelem az olasz futballt – persze a megfelelő mértékben, hiszen vérre menő fizikális párharcokat nem mindig látok, s az edzők is inkább a biztonságra törekszenek az igazi rangadókon, mintsem a nyíltsisakos játékra. Azonban van egy olyasfajta miliője a Serie A-nak, amire jó szívvel emlékszek vissza kölyökkorom Sport1-es összefoglalóiból. Nyilván futball ez is, így kvázi kötelességemnek érzem követni az olasz foci fejlődését, s fájó azt látni, hogy az egykoron tényleg komoly klasszisokat felvonultató Rossonerik jelenleg úgy bukdácsolnak, ahogy David Moyes irányítása alatt a Manchester United. Pedig láttuk a nyáron: az átalakítást, átalakulást tekintve nagyon hangos akart lenni Milánó vörös fele, nem győzték a klub sajtófotósai kattintani az újabbnál újabb igazolásokat, miközben azok mezzel a kezükben vigyorognak az objektívbe. Volt is mire büszkének lenni: szemtelenül alacsony összegekért elhozták Leonardo Bonuccit (42 millió euró), André Silvát (38 millió euró), Andrea Contit (25 millió euró), Hakan Calhanoglut (22 millió euró), Mateo Musacchiót (18 millió euró) és a szerintem nagyszerű fogásnak számító Ricardo Rodríguezt, 18 millió euróért. Kár lenne elmenni ugyanakkor az olyan rutinos, ám kevésbé hangzatos ’szákolások’ mellett, mint amelyet Lucas Biglia leigazolása jelentett. A Lazio fenegyerekével serie A-tapasztalat is érkezett Montella gárdájába, a hatalmas rutinnal rendelkező argentin kicsit ugyan meglepőleg csatlakozott a milánói együtteshez, de minden kétséget kizáróan klasszis figura. Fabio Borini kölcsönvételét inkább nem jellemezném, a Chelsea B-ből egykoron csúnyán kilógó csatár nem feltétlenül kellene, hogy alapember legyen egy AC Milan-szintű alakulatnál, dehát ha ló nincs, van Borini szárnyvédőnek.

Böngészem a Milan statisztikáit a bajnokikat tekintve, s arra kell rájöjjek: ez a csapat gyengélkedik valódi góllövőkben, híján van önbizalomnak. Montella legnagyobb reménysége Patrick Cutronéban lehet: a fiatal, saját nevelésű csatár 2 góllal és 1 gólpasszal a legeredményesebb játékosa az olaszoknak, őt követi Kalinic, Kessie és Suso 2-2-2 találattal, ami igazából azt mutatja, hogy lényegesen döcög a gépezet a támadójátékban. Az is komoly probléma, hogy a Milan nem pusztán idegenben gyalázatos (3 meccs: 1 győzelem, 2 vereség), de a San Siróban sem mennek simán a meccsek, ezt már a gólarány is jól láthatóvá teszi (6 lőtt, 4 kapott). Főleg a második játékrészek a kritikusak a Milan játékosai: 10 kapott gólból hetet a 44. minutum után szenvedtek el, ami azért valahol arra enged következtetni, hogy a magabiztosság, s mondjuk úgy ’tartás’ terén még lesznek feladatai Vincenzo Montellának.

A Lazio elleni 4-1-es rangadó volt az, amely igazi, kőkemény pofon volt mindenkinek. Tökéletesen látszott, hogy hiába birtokolta a labdát a Milan, semmire nem mentek azzal, hát még a kapura lövésekkel. 18 próbálkozásból hatszor találták el Thomas Strakosha kapuját, s ebből egyedül Riccardo Montolivo volt képes a hálóba pofozni a játékszert. Pedig meglepő lesz, amit írok, de a vörös-feketék jól játszottak: passzoltak – jó sokat is, tették mindezt nagyon pontosan (89% csapatszinten, ami remeknek mondható), s próbálkoztak az utolsó lehelletükig. Azonban ez a próbálkozás mindaddig kevés, míg a helyzeteket csúnyán elbaltázzák, s az ilyen rangadókon létfontosságúnak számító párharcokat nagy számban elveszítik. Az idegenben használt felállás a 4-3-3 volt, ami borzalmasan működött: Biglia és Kessié nem találták a helyüket a pályán. Míg az argentin sokat és pontosan passzolt, addig a párharcokat folyamatosan elvesztette, s a labdákat is játszi könnyedséggel adogatta el. Kessiének pedig nagyon nem ízlett az a szerepkör, amit Montella adott neki: az elefántcsontpartinak jobb oldalon kellett volna helyezkednie – lehetőleg azért még így is a pálya középső harmadában -, ehelyett a meccs nagy részén jobbszélsőként mocorgott, annyira nem is sikertelenül (legalább a cselei ültek: 2/2). Passzok számában azonban Kessié csődöt mondott: alig 55-ször továbbította ellenfélhez a bogyót, ami majdhogynem a fele annak, amit Biglia és Montolivo összehoztak. Persze Montolivóra is igaz, hogy a párharcokhoz nem fűlik a foga, nagyon kevés az, amikor odateszi magát úgy istenesen, de egyrészt sem a fizikalitása, sem pedig a szerepe nem erre predesztinálja őt. De ha senki nem akar odalépni, Bigliára nem hárulhat minden feladat egy rangadón, főleg hogy a Luis Alberto, Immobile, Milinkovic-Savic hármast egyedül kellene lefékeznie. A Bonucci-Musacchio párost talán nem lenne ildomos elővenni a gyenge középpályás védekezésből kifolyólag, hiszen nehéz úgy bekkelni, hogy percenként iramodnak meg az ember kapujára az ellenfél támadói. De – és most nagy DE – míg Musacchio kitűnően vizsgázott a támadások építésében (5 hosszú indításból 4 pontos volt), s a passzok pontosságában is azt hozta, ami elvárható lenne egy Milan középsővédőtől (98%), addig a ’nagy öreg’, a világ egyik legjobb védője, Bonucci, csúnyán megégett. 14 hosszú labdájából 6 ment emberhez, 82%-kal passzolt, és kevesebbszer szerelt, mint argentin kollégája. Kapitányhoz méltatlan teljesítményt nyújtott, ez pedig tovább „segítette” a kínos eredmény kialakulását, többek közt a csatárok impotens játékával karöltve.

A Roma elleni - szintúgy hatalmas téttel bíró mérkőzésen (ami 0-2 lett a Farkasoknak) - ismételten jött a papírforma a Milan részéről: bukták a párharcokat, körbebombázták a kaput mindenfajta eredmény nélkül, s cserébe még keveset is passzoltak, alig 80%-kos pontossággal. A szegény római játékosok pedig azóta is azon gondolkodnak, vajon mivel húzhatták ki ennyire a gyufát Montelláéknál, hogy közel kétszer több szabálytalanságot szenvedtek el a 90 perc alatt. Az azóta fixnek látszó 3-5-2 eredménye volt, hogy Bonucci és Musacchio megkapta maga mellé Alessio Romagnolit, az egyik legjobb fiatal olasz védőt, aki a Milan jövőjének egyik alappillére lesz a későbbiekben. Azonban Romagnolira rá sem lehetett ismerni: ügyetlenül, bizonytalanul mozgott a védelem tengelyében, az egy fokkal kockázatosabb passzokat pedig úgy kerülte, mint Balotelli az edzőtrikókat. Montolivo helyére bekerült Calhanoglu, aki ezen a meccsen nem volt túl hasznos ember (a 80. percben ki is állítatta magát, de előtte is inkább a borzasztó pontatlanságával emelkedett ki a mezőnyből). Kessié szokás szerint hozta szurkoló-gyilkos formáját egy rangadón: képtelen volt érdemben párharcokat nyerni, az egész meccsen 14-szer (!!!) passzolt, keresztlabdái, hosszú labdái, cselei pedig mind-mind katasztrofálisan pontatlanok voltak (0 volt sikeres mindegyikből). Játszatásának valószínűleg egy oka lehet: a jelenleg kölcsönben lévő elefántnak talán bizonyos meccsszámot ígértek, hogy ne más csapatot válasszon a nyáron, így a szerződésben rögzített dolgokat Montella le kívánja tudni (más magyarázatot nem találtam külső szemlélőként). Így hát ismételten Bigliára szakadt minden, s természetesen fel is őrölte őt a De Rossi, Strootman, Nainggolan hármas, ami kicsit sem volt meglepő – sokkal inkább kellemetlen a hatalmas szívvel küzdő argentin számára. Legalább a támadásokban már André Silva jelen volt, s Kalinic-csal meglepően ügyesen képesek összejátszani, de a kaput eredményesen eltalálni még mindig képtelen a milánói alakulat. Ez a 3-5-2 pedig azt is eredményezi, hogy két csatárral kell felállni, a szélen életképes játékosok pedig a padra szorulnak - a számukra ismeretle szárnyvédő poszt miatt (lásd Susót például). 

Megmondom őszintén, kevésbé értem a Milan vezetőségét, mint Berlusconi idejében. Hogy Vincenzo Montella mennyire tud átszellemülni római legendaként az AC Milan kispadján, lényeges és jelentős kérdés. Egyfelől – ahogy ő is hangoztatja folyamatosan – ez az év a csapatépítésről fog szólni (ennyi érkező után ez nem is meglepő), de hiába a számos remek és piacképes játékos, ha folyamatosan ugyanazok kapnak lehetőséget a kifulladásig - a gyatra teljesítmények ellenére. Az pedig igencsak vékony indok, hogy ’de remek játékosokból áll a középpálya’. Bizony, akik a rangadókon rendre csődöt mondanak. Eddig kettőből kettőször megtörtént ez, s amikor a támadó harmadban lehetett volna javítani a dolgokon, jöttek a gól- és gólpasszképtelen szélsők, szélsőhátvédek, támadó középpályások és csatárok, akiknek értelemszerűen az önbizalma a béka feneke alatt lehet. André Silva szerintem kitűnő játékos, rendkívül kimagaslik a mezőnyből, de neki partnerek kellenek (s nem biztos, hogy Kalinic a legmegfelelőbb erre), és kreatívan passzoló középpályások. Egyelőre Biglia harcos, de nem az agysebész szerepében tetszeleg, a támogatás pedig korántsem érkezik meg a csatárok mögé – ami baj. A 3-5-2 talán jó irány Olaszországban, de nyilvánvalóan kell idő, mire a játékosok megértik, mit is akar Montella ezzel a formációval. Gyanítom, néha ő sem tudja, s rendkívül bosszantó, hogy mennyire bele tud aludni egy-egy meccsbe: ha valami láthatóan nem működik, Montella akkor is túlzottan sokat vár a változtatással - akár mérkőzésen belül is. Értem azt is, hogy Bonucci a védelem oszlopa, s neki könnyebb két védőtárssal együtt játszani, de Romagnoli egyelőre képtelen felnőni a feladathoz, ami igencsak rossz előjel - főleg, hogy egyéb épkézláb bekkje nincs Montellának. A BL-helyek egyikét viszont kötelező lenne elérni, csapatépítés ide vagy oda.  

Kérdés: mindez Vincenzo Montella által fog megtörténni vagy leültetik Ancelottit, amíg le nem csap rá egy másik nagycsapat?